Péntek délután, a máltaiak Miklós utcai melegedőjén vagyunk. Az eső miatt most azok is maradtak az ebédosztás után, akik máskor rögtön mennek az utcára vissza.
A kis csapat, 4 nő és 1 férfi, egy messzi budai gyülekezet nevében jöttek, kis műsorral készültek.
A hajléktalanok ugyanúgy sokfélék, mint a többi ember. Nem egyformák, ahogy mi sem vagyunk azok. Vannak köztük szomorúak, de vannak kíváncsiak, elszántak, sokuk szemében még ott ég a láng. Így könnyebb. A műsort csak néha zavarja meg egy-egy ember, de őrá a többiek rászólnak: maradj már csöndben, miattunk készültek! Ez hat. Ez ül. Hogy más emberek, nekik, miattuk! Csend van, figyelem, nyugalom. Hallgatják a verseket, a bizonyságtételeket, és mi is érezzük, abban a teremben egyek vagyunk mind Jézusban. Aki meghalt értem, és érte és érted. Ugye érted?
Ülhetnék én ott, mellettem egy szatyorban az életem és állhatnál te itt a helyemen, és énekelnél nekem Jézus országáról.
A műsor után előkerül az étel, szendvics és sütemény. Ez nem bolti!- súgják egymásnak félhangosan, és csillogó szemmel eszik a palacsintát és a többit. Ami már nem fér, eldugdossák a csomagok mélyére, mert igen, itt a „Máltán”, ahogy az itteniek mondják, mindennap van étel, a munkatársak mindent megtesznek erőn felül, de ők itt lesznek-e holnap, el tudnak-e jönni? Ki tudja? A végén a Miatyánkot már mi is máshogy mondjuk velük: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!
Arcokkal, történetekkel jövünk el, emberekkel, akik felkerülnek az imalistánkra és egy bizonyossággal: mind eszközök vagyunk az Ő kezében és ennél jobb helyen nem is lehetnénk.

Bíró Edina