„És miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az Isten ereje és az Isten bölcsessége. Mert az Isten »bolondsága« bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten »erőtlensége« erősebb az emberek erejénél. […] Az ő munkája az, hogy ti a Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá, hogy amint meg van írva: »Aki dicsekszik, az Úrral dicsekedjék.«” (1Kor 1,22–31)

Luther és a reformátorok fellépése nagyjából olyan bolondságnak és botránynak tűnt a maga korában, mint Pál apostol üzenete. A görögöknek esztelenség, a törvénytisztelő zsidóknak megütközés az, hogy az emberré lett Fiú Isten egy kivégzőeszközre szegezve, gonosztevőkhöz hasonlóan meghalt, hogy bemutassa az Atya Isten előtt a békéltető áldozatot azokért, akik Őbenne bíznak.

Hát nincs semmilyen kézzelfogható forgatókönyv, egy követhető szabálygyűjtemény, melyben pontról pontra le lenne írva, hogy miként nyerheti meg az ember Isten tetszését, és hogyan juthat a mennybe? Nincs semmilyen útmutatás, hogy mit kell tennünk? Csak egy ilyen „megbotránkoztató” történet?

Nincs szabálykönyv a kezünkben, csak egy tudósítás, egy beszámoló arról a történelmi eseményről, mely már megtörtént: Krisztus elvégezte a kereszten a megváltást. Az örömhír arról szól, hogy akik ebben a váltságban bíznak, azoknak egyszer s mindenkorra rendezett az ügyük Isten előtt. Bármennyire is küzdünk azért, hogy felmutathassunk valami érdemlegeset az életünkben, az evangélium arról szól, hogy nincs dicsekedni valónk Isten előtt. Semmit nem tudunk tenni az üdvösségünkért, sőt, bűneink miatt halálra vagyunk ítélve. Ha Isten nem könyörül rajtunk, elvesztünk. Nem marad más megoldás számunkra, csak a „pőre Krisztus” (Kálvin). Még az ószövetségi törvény is – melyet sokszor szabálygyűjteménynek tekintünk – valójában Krisztust mutatja meg nekünk, hiszen az egész az Ő tökéletességéről szól (Gal 3,24; Jn 5,39). Egyedül Ő jelentheti számunkra a bölcsességet, igazságot, megszentelődést és megváltást. Őnála viszont kimondhatatlan gazdagság vár bennünket!

Akkor válhatunk igazán szabaddá, és akkor nyerünk erőt a cselekvéshez, amikor rájövünk, hogy már semmit sem tehetünk az üdvösségünkért. A Fiú megszabadított minket a kereszten, és valóban szabaddá váltunk (Jn 8,36). Mi marad nekünk? Az alázat, a Krisztussal való dicsekvés – a bizonyságtétel a keresztről és a személyes megszabadulásunkról. Csak így van igazán értelme újrakezdeni, cselekedni, igyekezni!

„Mindent csak Te, semmit én!” (157. Halleluja) – mert a Te munkád az, Istenem, hogy Krisztus Jézusban lehetek.

A reformáció nem volt más, mint visszatérés ehhez az örömhírhez. Nem új tanítás ez, hanem a Szentírás igazi értelme, az evangélium – mely Isten hatalmas ereje (Róm 1,16).

(Czentnár Simon)